Nem sok értelme van vizet tárolni

A gyümölcsleveket vitaminok, ásványi anyagok, aromák, gyümölcssav és gyümölcscukor alkotják. A gyümölcslé azonban csak egy kis részben áll ezekből a fontos anyagokból. A maradék (akár 90%-ban) egyszerű víz. Felmerül a kérdés: hogyan lehet az értékes anyagokat elválasztani a víztől? Az 1920-as évektől kezdődően szerte a világon dolgoztak rajta technikusok, hogy tökéletesítsék ezt az eljárást. Ezzel jelentősen csökkenteni lehetett a tárolás és szállítás költségeit. Az első működő berendezések az 1950-es években kerültek piacra. Egyszerű elven működtek: a gyümölcslevet nyomás alatt kíméletesen hevítik, így a víz már olyan hőmérsékleten elpárolog, ami a többi összetevőt nem befolyásolja.

A Rauch különösképpen érdeklődött az új eljárás iránt. Az 1930-as évektől kezdődően a Seitz-Böhi eljárással, szénsav hozzáadásával tették eltarthatóvá a gyümölcsleveiket. Ez ugyan a legjobb minőségű gyümölcslevet biztosította, de a tárolás drága, nyomás alatt álló tartályokat igényelt.

„1957-ben próbáltuk ki először egy partnerüzemmel Svájcban”, emlékszik vissza Erich Rauch. „Reggel felraktunk 18 hordó friss, szűrt almalevet egy teherautóra. Este másfél hordó sűrítményt pakoltunk le.” A Rauch 1958-ban szerelte fel Rankweilben az első saját sűrítménykészítő berendezését, egy 1.200 l/óra teljesítményű lepárlót. A berendezéshez szükséges gőzt egy öreg mozdony leszerelt kazánja szolgáltatta. A mozdony ezt megelőzően évtizedekig szállított utasokat Salzburg és Bad Ischl között. Talán még magát a császárt is.

Ez szolgáltatta a gőzt az első Rauch sűrítménykészítő berendezéshez: a bad-ischli vasúttársaság egy kimustrált mozdonyának kazánja.